Not 90s Forever

Egy kicsit hosszabb bejegyzés következik, de nem is én lennék, ha nem ejtenék elegendő szót a Szigetről.
Meg vagyok elégedve a vasárnapi nappal. Kezdtünk egy nagyon erős Hangmás koncerttel. Ütött, ahogy kell, ez hiányzott! Végre a délután 4 ellenére is viszonylag sokan voltak és táncoltak.  Feléledt a zombie disco. Az eső ijesztgetett, de ez csak fokozta a hatást. Aztán tettem egy nem zenei kitérőt, belefért még egy másfajta Sziget-élmény is a Kasabian előtt. És egyszercsak (az Underdogot követően) Shoot The Runner, shoot shoot the runner..., mennyire vártam! És minden jel szerint a közönség nagy része ugyanígy lelkesedett. Végigvigyorogtam a koncertet, bár a rossz hangosítás eléggé rányomta a bélyegét. Meg talán hiányzott még valami, de nem akarom megfejteni, hogy mi, és  hogy változott-e az együttes attitűdje a népszerűséggel, úgyis annyit piszkálják ezzel elsősorban szegény Tom Meighant. A Fast Fuse, a Fire, a Club Foot és még sok-sok jó szám így is nagyszerű pillanatokat okozott. Az ugyan kicsit vicces volt, hogy a "Budapest! Raise your fucking hands!" és egyéb Budapest-kombinációk kb. százszor hangzottak el Tom szájából, de én ezt is élveztem :-) Aztán Twilight és rockrajongók tízezrei várták, hogy színpadra lépjen a Muse. És úgy tűnt, teljesítették az elvárásokat. A  díszlet látványos, sci-fis, mátrixos volt és Matt Bellamy szerkója is vagány. Kezdésként Uprising és Supermassive Black Hole, ráadásként pedig a Plug In Baby és a Knights of Cydonia szólalt meg. Valóban egyedi a világuk, és nagyon tudnak zenélni, varázsolni már több, mint 10 éve! Ám a néha már operába illő zenei és énekmegoldások nem mindenkinek emészthetőek könnyedén. Kicsit így vagyok ezzel én is, ezért a középső résznél átmentünk a Yeasayerre. Eleve így is terveztük, és milyen jól tettük! Ezek a brooklyni figurák baromi jó zenét csinálnak. Van benne minden: 80-as évekbeli pop, kísérletező alternatív, elektronikus, indusztriál és indiai hatás. Hárman is énekelnek, az ütős hangszerek jelenléte hangsúlyos és változatos. A tágas A38-Wan2 sátor félig sem volt tele, így inkább egy sötét csarnokra emlékeztetett, amiben visszhangzott az iszonyú hangerejű koncert. Ettől duplán pszichedelikus élmény volt, és a közönségben is mindenki táncolt, énekelt... Hihetetlen! Csak most tértem magamhoz, ezért a 24 órás késés a beszámolóval.

Hurrá! Kaptam egy bemelegítő napot vasárnap előtt; úgy alakult, hogy szombaton is kinéztem a Szigetre. Igazából a napi felhozatalból csak a The Cribs érdekelt, akiket  két éve  már láttam ugyanitt. Nagyon szimpatikus volt akkor a három testvér  produkciója a 40 fokban (az énekes majdnem rosszul is lett a hőségtől). Semmi faxni, csak jó kis dallamos, refrénkiabálós indie rock. Azóta Johnny Marr, a The Smiths egykori gitárosa is tagként erősíti őket. Így idén a legendával együtt érkeztek. Johnny 46 évesen kb. olyan jól néz ki, mint a többiek (az ikrek 29 évesek, dobos öccsük pedig még csak 25). A pontosan egy órás program alatt voltak mókás pózolások a gitárokkal, dobszerkóra felállás, a közönség megszólítása magyar nyelven stb. Jól szóltak a dalok a tavalyi Ignore The Ignorant és a régebbi albumokról egyaránt. Az alábbi szám ugyan nem hangzott el, viszont ez az egyik kedvencem:

Három éve várom, hogy a Kasabian eljöjjön a Szigetre. 2007-ben volt szerencsém látni őket a PeCsában, és azóta reménykedtem, hogy lesz újabb alkalom. (2004-ben is jártak nálunk, de akkor csak videót forgattak egy volt szovjet laktanyában.) Nagy-Britanniában már régóta hősök, de a 3. lemezre igazi klasszisokká nőttek. Rajongott értük az Oasis és a spanyol futball válogatott, reklámokban szerepeltek a zenéjükkel, és az énekes beszólogatott ennek-annak, legalábbis a brit sajtó így tálalta. Mindeközben - én úgy látom :-) - a leicesteri fiúk megőrizték szerény angol bájukat. Például rendkívül cuki a Gwen Stefani feldolgozásuk.

Vasárnap ők (és még mások, róluk később) a Szigeten!

Kezdődjön el... Elsősorban nem az írás, hanem a "mutogatás" céljából jött létre a blog. Hogy a zenéket, amikért lelkesedem, a jópofa klipeket, dögös koncertfelvételeket ne e-mail-ben és a facebook-on küldözgessem a barátoknak. Mostantól legyen ez a gyűjtemény helye, a magam és minden érdeklődő kedvéért!

Tehát elkezdem ezt, míg tinédzserkorom egyik meghatározó zenekara, a Kispál és a Borz épp az imént fejezte be a pályafutását. Ó, mennyit lehet nosztalgiázni Lovasi zseniális szövegein és a dilis "táncdalocskákon" (és mennyi mindenkit idegesítenek :-)). Kaptam néhány helyzetjelentést a búcsúkoncert alatt. Kezdem nem érteni, hogy miért döntöttem úgy, hogy én kihagyom (?). De egyébként a 2010-es Szigetre még visszatérek. Most jöjjön Barbie és Ken, a sörös korsó és a szívtranszplantáció története. Igazán drámai, ugyanakkor röhögnöm kell rajta a mai napig.