Zoz régi jó barátom, voltunk már sok koncerten együtt, és vannak hasonlóságok a zenei ízlésünkben. Saját elmondása szerint én sokkal több zenekart ismerek, ő viszont jóval több képregényt. Néhány napja Quimby koncerten járt, és most elmeséli, milyen volt.
Zoz beszámolója:
Quimby Falshang a nemrégiben „cool tour house”-szá alakított Szikrában. Európai körülményekhez európai árképzés (jegyár 4500 HUF), de bizonyos okokból úgy éreztem, hogy ott kell lennem. Viszont az előzetes tervek dacára úgy alakult, hogy szombat este egyedül indultam el, rockandroll hangulat helyett inkább azon tűnődve, hogy a Quimby jó, ha este 10 körül elkezdi a három előzenekar után, én meg mi a fenét kezdek addig magammal (komolyabb alkoholfogyasztás megfázás miatt kizárva).
A Szikrába érve aztán sorra értek a kellemes meglepetések: kiderült, hogy a művész urak már 9-kor színpadra lépnek, valamint nem volt kígyózó sor a két ruhatárnál és a bárpultoknál sem. Hiába, a Szikra valóban kultúrhely, szinte nem is éreztem helyénvalónak, hogy viceházmestert kérjek a bárpultnál (persze azért kértem és kaptam).
A koncertterem is nagyon tetszetős, mintha egy patinás londoni klubban lettem volna, ahogy beléptem – na jó, a kisebbik fajtából. Petruska András műsorának utolsó pár percét sikerült elcsípnem, amikor éppen egy szál akusztikus gitárral szórakoztatta a gyülekező közönséget, így nem is tudok nyilatkozni a produkcióról. A terem elé kikolbászolva váratlanul társaságom akad: belebotlok két, képregényes és illusztrátorkörökben nagyon jól ismert úriemberbe (referenciák: régebbi Unicum-reklámok a tévében, illetve a Villámtolvaj c. film képregényváltozata tavalyról).
Zoz régi jó barátom, voltunk már sok koncerten együtt, és vannak hasonlóságok a zenei ízlésünkben. Saját elmondása szerint én sokkal több zenekart ismerek, ő viszont jóval több képregényt. Néhány napja Quimby koncerten járt, és most elmeséli, milyen volt.
Zoz beszámolója:
Quimby Falshang a nemrégiben „cool tour house”-szá alakított Szikrában. Európai körülményekhez európai árképzés (jegyár 4500 HUF), de bizonyos okokból úgy éreztem, hogy ott kell lennem. Viszont az előzetes tervek dacára úgy alakult, hogy szombat este egyedül indultam el, rockandroll hangulat helyett inkább azon tűnődve, hogy a Quimby jó, ha este 10 körül elkezdi a három előzenekar után, én meg mi a fenét kezdek addig magammal (komolyabb alkoholfogyasztás megfázás miatt kizárva).
A Szikrába érve aztán sorra értek a kellemes meglepetések: kiderült, hogy a művész urak már 9-kor színpadra lépnek, valamint nem volt kígyózó sor a két ruhatárnál és a bárpultoknál sem. Hiába, a Szikra valóban kultúrhely, szinte nem is éreztem helyénvalónak, hogy viceházmestert kérjek a bárpultnál (persze azért kértem és kaptam).
A koncertterem is nagyon tetszetős, mintha egy patinás londoni klubban lettem volna, ahogy beléptem – na jó, a kisebbik fajtából. Petruska András műsorának utolsó pár percét sikerült elcsípnem, amikor éppen egy szál akusztikus gitárral szórakoztatta a gyülekező közönséget, így nem is tudok nyilatkozni a produkcióról. A terem elé kikolbászolva váratlanul társaságom akad: belebotlok két, képregényes és illusztrátorkörökben nagyon jól ismert úriemberbe (referenciák: régebbi Unicum-reklámok a tévében, illetve a Villámtolvaj c. film képregényváltozata tavalyról).
Most már kezdődik a koncert, így bemegyünk és megállunk hátul középen, ahol jó rálátás ígérkezik a zenekarra, és a hangosítás is oké (a karzatok alatt már kevésbé). A megszokott hatosfogat – plusz a másodkongás úriember, akinek sajnos nem tudom a nevét – ezúttal kiegészül Ferenczi Györggyel szájharmonikán és hegedűn. Mivel ez lemezbemutató koncert, eleinte a Kicsi ország nótái szólnak, kezdésnek a slágergyanús Nem volt kulcsom, majd az Ultravaló. Utóbbi dalról a quart.hu kritikusa nem túl elismerően azt írta, hogy akár Horváth Charlie is játszhatná. Valóban vélhetjük stílusgyakorlatnak, de azt azért megnézném, amikor Charlie bának ilyen szövegeket írnak, különös tekintettel a „Szanaszét mardosom a tetemeket” sorra. Ha már itt tartunk, A leszek ma én a tiéd pedig kimondottan Tankcsapdás feelingűre sikerült.
Közben jönnek az újakkal felváltva korábbi számok is, amelyek már elindultak a klasszikussá nemesülés útján: Ajjajjaj, Hoppá, Autó egy szerpentinen, Cuba Lunatica, Ventilátor Blues. Ekkor még inkább szemlélődöm, szerencsére a telt ház nem egyenlő a tömegnyomorral, így lehet sétálgatni a tömeg szélén, nem kell egyből két sört venni a hosszú sorbaállás miatt, és a lányok sem fanyalodnak a fiúvécé használatára – utóbbi két pozitívumra maga Líviusz hívta fel a figyelmet a színpadról.
Szerencsére már visszaértem, amikor belecsapnak személyes kedvencembe az új albumról. A Turning to the Blue már első hallásra lehidalós élmény volt és azóta is nehezen tudom szavakkal leírni. Szerencsére Kiss Tibi a recorder.hu-nak elmondta, hogy „a zenei alap tulajdonképpen a marching band hangulatot idézi, egy kicsit western, kicsit New Orleans-i menetelős zenei világot”, a szöveg pedig angolul van, kivéve a középső versszakot, ahol a legsúlyosabb a mondanivaló. Élőben is elementárisan szól, megtámogatva Ferenczi Gyuri hegedűjével. Pure gold - aki még nem hallotta, tegye meg rögvest, vagy amint ezen írás végére ér.
Innentől végképp beszippant a koncert és a továbbiakat már feltétel nélkül végigrajongom. Van is mit, jönnek vegyesen további újabb és klasszikusabb darabok: I’ve Got a Girl, Halleluja, Sehol se talállak, Libidó, Magam adom. Úrrá lett rajtam a Quimby-hangulat ahogy kell, már azt nézem, kinek mi a specialitása a színpadon: Líviusz ugye lendületesen ripacskodik, Tibi abszolút intelligensen egyenlő félként kommunikál velünk, közönséggel, Fefe pedig mosolyogva ringatózik basszusozás közben. Hát ezért szeretjük őket.
Kiderül, hogy még ezt a hangulatot is lehet fokozni, a színpadra érkezik Dorozsmai Péter, a Tom-Tom Records vezetője, és bejelenti, hogy különös véletlen folytán egyszerre lett aranylemez az utóbbi öt Quimby mű közül a Kilégzés, a Family Tugedör, a Lármagyűjtögető és az új album, míg az Ajjajjaj maxi egyenesen platinává vált. Díjakat átadják, zenekar fülig érő szájjal örül, Tibi pedig elmondja, hogy „Az aranylemez a közönség érdeme, mi csak műanyag lemezeket csinálunk.” Meg kell zabálni őket, hát nem?
Már csak a ráadás ráadása van hátra, Tibi és Szilárd duóban eljátssza a Kicsi ország címadódalát, majd a Somewhere Over the Rainbow hangjaira meghajolnak és levonulnak az est főszereplői. Ekkor már nyitva a Szikra teteje, hadd jöjjön be a friss levegő és szóljon odakünn is a zene. De a Bordély Boogie-t már hiába követeli a nagyérdemű.
Mit is fűzhetnék hozzá? Kívánok még sok ilyen koncertet nekik és magunknak, Quimby lemezeket minden háztartásba és hasonló jókat. Végül szóljon a Turning to the Blue az ő igaz valójában.
A fotók a partyzoo.hu-ról származnak, ahol még kb. 120 kép látható a koncertről.
Utolsó kommentek