Not 90s Forever

Most épp Arnold kuporog a karosszékben, a szoba sarkában. Ernő ugye átlépett a falon, az óriás fényképen feltáruló világba. Ernold meg valószínűleg a tükör másik oldalán tűnt el, végre történt vele is valami. Jó utat nekik! Arnold maradhat, ha nem lopkodja el a ruháimat.

Pink Floyd - Arnold Layne

Blur - Ernold Same

Heaven Street Seven - Egyszeri Ernő

Nem tartottam fejben az évfordulót, de olvashattuk ma, hogy az MTV pontosan 30 éve indította el az adását az USÁ-ban. Az MTV hallatán nekem elsők között Ray Cokes jut eszembe az MTV Europe csatornájáról, és nyilván vannak még egy pár millióan világszerte, akik imádták őt. Pár éve kitaláltam, hogy csináltatok egy pólót a képével. Nem egy szokványos nagy fotó lett volna a közepén, hanem valami "dizájnosat" akartam. A terv azóta is a gépemen van, a színeket is kitaláltam, de a póló még várat magára. Ray humorát nem felejti el, aki bírta. Angol bohóc! A bolondságaira és gyors szövegelésére még jól rá is segített a többnyire össze-vissza mozgó kamera.
Választottam egy vidám adást 1995-ből, naná, hogy a Blurrel (bocs!)! A továbbiakban kevesebb bejegyzés lesz róluk, mert már biztos unjátok kicsit, de ezt nézzétek meg, mert igazán sok minden történik benne! Váratlanul felcsendül egy Oasis örökbecsű, megemlítik, hogy Ray nagy sztár Magyarországon (3:24), megtudjuk, mi minden lapul a fiúk zsebeiben és az idétlen, szexuális poénok sem maradnak el.

A legviccesebb, amikor Dave felsikít hátul 0:15-nél. Részlet a Starshaped (1993) c. dokumentumfilmből

Ez itt a 100. bejegyzés. (A freeblog számlálója öttel többet mutat, de az még a piszkozatokat beleszámolva sem jön ki.) Köszi, hogy ez idő alatt itt voltatok velem, remélem, eztán is így lesz. Ezúttal egy ajándékom is van számotokra. Nemrég előkerült a(z átírt) Fabulon CD-m, amelyet most közkinccsé teszek. Egy legenda 2000 környékéről! Bizonyára emlékeztek rá páran, és velem együtt nosztalgiáztok. Aki pedig nem, az most megismerheti a dögös Vanity Case című albumot, amelyre ma már nem sok helyen lehet rábukkanni.
A Fabulon hazánkban élő külföldi zenészekből állt. Volt néhány tagcsere, én most egy meghatározó felállást említek: Mike Lindsay (GB) - ének, gitár; Nathan Johnson (USA) - basszus (egy időben dob és néha ének); Mike Zwecker (USA) - dob; Espen Solberg (NO) - gitár. Mike Lindsay igazán sármos frontember volt "Hugh Grant-hajjal" és sötét keretes szemüveggel. Nate-tel egy munkahelyen dolgoztunk akkoriban, ő is jó arc. A másik Mike-ot, Zweckert pedig azóta is sokat láthattuk, pl. néhány évig a Kispál és a Borz dobosaként, vagy nemrég beugró dobosként a Moogban, mostanában pedig a Bastiaan nevű - ahogy mondani szokás - szupergrupban. Többek között még Mike Kentish (a harmadik Mchael!) is megfordult a Fabulonban. Ő is számos projektben aktív ma (pl. The Random Chocolates), valamint közreműködött Poniklo szólólemezén. A tagok egyébként már a 90-es években alaposan benne voltak a brit/amerikai indie/punk szcénában (ki melyikben). Erről bővebben itt és itt.
A Fabulon rövid tündöklése során gyakran koncertezett, főleg az Amber Smith , az Annabarbi és a Puzzle társaságában. Egy-két évig (?) még Stig Roar Husby néven működtek tovább, és játszottak a Szigeten, valamint készítettek egy klipet a Rings c. számhoz.
Tehát íme az album 15 letölthető dala! (Igen, tudom, hogy a fél lemez tiszta Blur, a többi meg Pixies vagy ilyesmi..., így király!)

Fabulon - Vanity Case (2000) by vixton

Haha, milyen képet találtam egy blog fejlécében! És ez miért érdekes?
1. lsd. az én blogom fejlécét
2. lsd. ki a legnagyobb kedvencem
Persze a híres festmény gyakori szimbólum, de akkor is vicces az egybeesés.

Igyekszem lassan - legalábbis egy időre - elszakadni a Blur bűvkörétől, ám itt van egy rohadt vicces Elastica fellépés. (Ez a Blur-höz csupán annyiból kapcsolódik, hogy az énekes Justin Frischmann és Damon Albarn anno sokáig és nagyon szerelmesek voltak egymásba.) A lényeg az alábbi, 1995-ös Glastonbury koncertrészlet harmadik számánál történik (türelmetlenebbek kedvéért 6:00 percnél). A csajok épp elég őrültek, de a "meglepetés vendégművész" produkciója egészen másképp fesztelen.
A felvétel elején és végén véletlenül feltűnik Noel Gallagher és a Cure, ez már csak így van ezekkel a 90-es években rögzített videókkal.

A mókás férfiú egyébként Anthony Genn, aki most a The Hours énekes-dalszerzője, illetve korábban zenélt többek között a Pulppal, az Elasticával és Joe Strummerrel.

Az nem úgy van ám, hogy egyszer írok a Blur-ről és kész. A nosztalgiázás beindult, itt tolakodnak a legjobb dalok:

1. On Your Own (Blur, 1997)

1989-ben még Seymour néven zajongtak a srácok. Az akkori alter stílushoz illően nagy pulcsikban tették ezt. Alex jó alaposan be is tűri a nadrágjába a szám elején. (Nekem is van még ilyen pulóverem. Elnyűhetetlen, ezért itthon még jó.) Ebből az értékes videófelvételből láthatunk részleteket a 2010-ben - nálunk a Titanic Filmfesztiválon - bemutatott No Distance Left To Run című Blur-dokumentumfilmben is, amely a 2009-es újra összeállásról szól, közben visszatekintve a zenekar teljes történetére.

A Seymour koncert ideje és helye 1989. december 18., The Square, Harlow, Essex.
Nagyon-nagyon csendben jegyzem meg, hogy 1989 végén talán épp New Kids On The Block rajongó voltam. Aztán gyors és éles váltások következtek. A 90-es évek elején-közepén a Blur az egyik legmeghatározóbb együttes lett az életemben, és azóta is imádom.
Érdekesség, hogy pár éve megfordultam Angliában két essexi városban és az egyik épp Harlow volt. Sokat gondoltam rájuk, mert a tagok közül hárman Essexben nőttek fel, és minden itt indult el.
Ez az egész Seymour-téma pedig most úgy jött fel, hogy rábukkantam egy blog bejegyzésre, amelyben a bennfentes író a nosztalgiázás mellett kibeszéli az ifjú Damon viselt dolgait.